Mindenki mindenkivel
Caryl Churchill: Földi paradicsom / KV Társulat – Trafó
Abban a korban járunk, mikor a ‚make love not war‘ nemzedékének szexuális forradalmát, ha mégoly szabadosan is, de jobbára férfi-nő aktusként vizualizáltuk, mikor még nem terjedt el úton-útfélen a gender studies, mikor a tanult nemi szerepek áthághatatlan falként tornyosuló határain nem volt oly egyszerű áthatolni.
Fotók: Kovács Judit
Gyakorlatilag mindenki mindenkivel dug. Tekintet nélkül a másik nemi hovatartozására. Teszem hozzá, a szereposztás sincs rá tekintettel. Az aktus, hogy fiú nőt, nő (kis)fiút, meglett férfi lánygyermeket játszik, ezúttal nem rosszízű divathóbort, nem magamutogató rendezői allűr. Nem is az alternatív színházművészet diszkrét bája, amellyel nem győzi saját, társadalmi előítéletektől mentes függetlenségét hangsúlyozni. Nem hab a tortán. Maga a torta. A nemek kavarodását a szövegtest indokolja, mely a szexualitást, s vele szoros összefüggésben a nemi identitás problematikáját, mint az emberi mentalitás legmeghatározóbb alapkérdését tárgyalja.
Megint egy mai, modern cucc.
Foglalhatnánk össze pazarul. De nem így van. 1979-et írunk. Huszonnyolc évvel vagyunk azután, hogy a világháborút követő újragondolt univerzumban megjelenik Simone de Beauvoir női és férfiszerepekről elmélkedő kultúrtörténeti alapvetése, A második nem (és tíz évvel azután, hogy a letagadhatatlan jelentőségű, bár mai szemmel kissé átromantizált írás zanzáját a szocializmus dúlta Magyarországon is kiadják). Abban a korban, mikor a ‚make love not war‘ nemzedékének szexuális forradalmát, ha mégoly szabadosan is, de jobbára még férfi-nő aktusként vizualizáltuk, mikor nem terjedt el úton-útfélen a gender studies, mikor a nemi identitás eleve elrendeltetett, s a tanult nemi szerepek áthághatatlan falként tornyosuló határain nem volt oly egyszerű áthatolni. Ekkor írja meg Caryl Churchill, brit születésű drámaíró (írónőt akartam írni, de aztán észbe kaptam) a Cloud 9 – magyar fordításban Földi paradicsom – című, nemzetközi sikert arató darabját. CC az a szuperérzékeny írófajta, aki biztos kézzel tapint rá olyan társadalmi folyamatokra, amelyek a valamikori jövőben fognak majd eszkalálódni. (A The Daily Telegraph „a legkevésbé kiszámítható kortárs szerzőnek” titulálta, s ez legalább annyira vonatkozhat műveinek mellbevágó fordulatokkal tarkított, provokatív stílusára, mint végtelenül nyitott szellemű, a jobbító szándékot immanensen magába foglaló gondolkodására.)
Megint egy feminista nyöszörgés.
Gyömöszölhetnénk egy másik kategóriába. De újra csak nem. Caryl Churchill előítéletmentes, mondhatni genderfüggetlen gondolkodása köznapian fogalmazva azt jelenti, hogy a női sorsok mellett lelkiismeretesen elénk tárja a férfinem nyomorát is. Azt a – képletesen és valódi értelemben is – zsugorodó Y kromoszómát, amely elbizonytalanítja, adott esetben végső kétségbeesésbe dönti a társadalom hímnemű (vagy ahhoz hasonló) tagjait. Közelítve őket a női nemhez, amely szintén elveszíteni látszik nemiségének jó és rossz értelemben vett korlátait.
Tízéves a KV Társulat.
Ennek örömére vitték színpadra a múlt század brit kultuszdarabját. Rendkívül humorosan. Rejtett vágyaink tükrében mutatva színét és visszáját két (a mostanival együtt legalább három) történelmi kor ellentmondásos valóságának. Ezt a szexuális vonzalmak mentén szerveződő, bizarr családtörténetet, amely vakító fénnyel világítja át egy előkelő brit család, valamint szűkebb környezete megalázóbbnál megalázóbb helyzeteket teremtő hatalmi hierarchiáját.
E hatalmi hierarchia mulatságosan kisstílű, ugyanakkor heroikusan drámai sorsú, saját vágyaiktól és törekvéseiktől szenvedő egyedeit.
A szexuális tárgyként kezelt gyarmati szolgától (Jászberényi Gábor), a leszbikus nevelőnőn át (Urbanovits Krisztina) a nyervákoló feleségig (Szabó Zoltán) egytől-egyig azt a fajta modus vivendit – s vele azokat a társadalmi beidegződéseket – jelenítik meg, amely az imponálóan férfias családfő (Schmied Zoltán) megkérdőjelezhetetlen hatalmán alapszik. Hogy aztán ez az önnön nemiségét vad szenvedéllyel kiélő, bizonyos aspektusaiban mégis szánandó alfahím hirtelen kipörögjön a sztoriból, átadva helyét egy szabadosabb korszak szabadosabb szexuális identitású, önmagukat nyíltabban fölvállaló, ám fikarcnyival sem boldogabb, immár apátlan figuráinak. Miközben a történet első része a viktorinánus kori brit birodalom egyik afrikai gyarmatán („Sötét vagy, mint a kontinens…”), a második rész pedig száz évvel később, a modern kori Londonban játszódik, a családtagok csupán egy generációnyit öregszenek. Olyan ez, mintha az új nemzedék felnőtté érése közben meglódult volna a történelem, s húsz-huszonöt év alatt letudta volna azokat az alapvető változásokat, amelyekhez a valóságban egy egész évszázadot kellett öregedni. Jóllehet bonyolult játékot játszik az idővel a mű, az Ördög Tamás rendezte változat minden mozzanatában érthető, letisztult, átlátható mégis.
Miközben sistereg, zsibong a színpad s minden pillanat sziporkázik.
Jó a hangnem. Nyájas a nézőhöz. Nyájasan vágja a szemébe, hogy időnként illik szembenézni azzal, ami körülötte zajlik. A humora, legyen bármily trágár is, simogat és elandalít. De ne tévedjünk, az andalító pillanatok közben csúnyán kijózanodunk. Mert bármely szeletkét ragadjunk is ki e szókimondó családtörténetből, az mind a mélyben munkáló – perverz(?), normális(?), ilyen-olyan – szexuális hajlamokról és a velük szoros viszonyt ápoló hatalomvágyról szól. Arról, hogy a férfiszínész játszotta feleség belehabarodik fiúgyermeke (Messaoudi Emina e.h.) titkos megrontójába, a látszatra férfias, ám erős homoszexuális hajlamokat mutató Harry Bagleybe (Terhes Sándor), miközben a feleségért rajongó nevelőnő a saját beteges vonzalmán túl nem figyel senkire. Még a szomszédban tanyázó ifjú özvegyasszony (Száger Zsuzsa) a legnormálisabb, mert alighogy képes lesz mélyebben átlátni a helyzetet, sikítva elmenekül.
És akkor ez még csak a híresen prűd viktoriánus kor.
Könnyű elképzelni, hogy a hetvenes évek valósága mi mindent hoz ki ezekből a nemi identitásukat kergető, hétköznapian homályos szexusú figurákból (az önazonosságukat tovább bonyolító szerepcserékről most nem beszélünk), akik zavarodottan, saját hovatartozásukban elbizonytalanodva élik az életüket. Pontosabban nem olyan könnyű… Mert mintha elébe mennének önnön koruknak. Mintha nem azt mutatnák, hanem egy jövendő kort, amely előbb vagy utóbb, de beteljesíti Caryl Churchill látomásos vízióját. Csak kell hozzá kicsit öregednünk.
(A dráma szövegét Upor László, a versbetéteket Háy János fordította.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése