Kik a vágycseppek? - Kortársonline a 12 hétről

http://www.kortarsonline.hu/2013/03/szinhaz-12het/14547

Színház → Beszámoló

Kik a vágycseppek?

„Terhes” szituációk: ifjúsági bemutató a Jurányiban

Barna Zsú

2013. március 25. hétfő

Jurányi, új irány, új projekt: a kamaszkori teherbeesés és annak következményei. A workshop ötletét, témáját a K. V. Társulat vezetői (Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina) hozták a projekt kiindulópontjaként. Kriszta napokon át bámulta az MTV (a music és nem a magyar televízió) „tinimamikról” szóló reality sorozatát, és teljesen elképedt attól, mennyire furcsán gondolkodnak az ott szereplő fiatal amerikai lányok a szexualitásról és az anyaságról.

Innen már csak egy lépés volt az elhatározás, hogy az ötletgazdák kiderítsék, mi a helyzet idehaza. Interjúkat készítettek, anyagot gyűjtöttek, aztán felkérték Novák Eszter rendezőt, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola diákjait, valamint Kárpáti Péter íróiskolájának néhány tagját, hogy két héten keresztül gondolkodjanak, alkossanak együtt.



Nem volt könnyű hátrahagyni az elmúlt évek tapasztalatait, és a felnőttség küszöbéről visszalépni a fiatalkorba, de a felkért csapatnak ez olyan jól sikerült, hogy mára már sorakozó kell ahhoz, hogy eljussunk az iskolaépület egyik végéből a másikba. Nem vicc, tényleg így van. Persze csak játékból.



A projektben résztvevőknek muszáj volt egy kicsit megfiatalodniuk, hogy kamasz fejjel éljék meg azt a

borzasztóan nehéz, „terhes” szituációt, ami egy felnőtt nő életét is simán tönkreteheti, nemhogy egy kislányét. De ha megtörtént a baj, legalább utólag át lehet gondolni a dolgokat, mondhatnánk. A fogantatást követően tizenkét hétig még el lehet dönteni, mi legyen a magzat sorsa. Csakhogy egy fiatalkorú esetében a döntés is sokkal bonyolultabb, szülők nélkül eleve nem megy. Aztán ott van még (ha ott van) a fiú, meg persze a barátok, a tanárok, az orvos, a szomszéd, sőt még a sarki gyrosos is. Ha ilyesmi történik, mindenkinek azonnal lesz véleménye, és azt szereti is hangoztatni. Adott tehát egy drámai helyzet, és rengeteg a kérdés: Ki szólhat bele? Ki mondja ki az utolsó szót? Születhet egyáltalán jó döntés? Hogyan lehet feldolgozni, végződjön bárhogy is a terhesség?

A workshop két hete egy beszélgetéssel kezdődött. Körbe ültünk, mint egy terápiás foglalkozáson, és ismerkedtünk a témával, a véleményekkel, egymással. Szükség is volt erre, hiszen majdnem negyvenen jöttünk össze. (Itt jegyezném meg, hogy legnagyobb sikereim egyikeként borzalmas névmemóriám ellenére mostanra mindenkinek sikerült megjegyeztem a keresztnevét.) Hosszú órákon át ötleteltünk, vitatkoztunk, sztorizgattunk. Rengeteg olyan történet került elő, ami később egy-egy improvizáció alapját képezte. (Nem hiába létezik a közhely: az élet bizony a legjobb rendező.)



Arról is részletesen beszéltünk, ki hogyan cselekedne, cselekedett volna az elmesélt történetek szereplőjeként. Többségében mind a lányok, mind a fiúk úgy nyilatkoztak, hogy képtelenek lennének elvetetni egy gyereket, hiszen mindent meg lehet oldani, az abortuszon kívül annyi más megoldás van; ha megtartani nem is lehet a babát, ott van mondjuk az örökbe adás.


A hozott történetek, vélemények után eljött az improvizációk munkafázisa. Szép lassan haladtunk a

történések sűrűjébe, a szüzesség elvesztésétől a terhességi tesztig. Itt ért az első meglepetés. Mikor a nem kívánt terhesség, még ha csak egy színházi jelenet erejéig is, valóságosabb lett egy kötetlen beszélgetés témájánál, azonnal megfordult az előző szüléspárti arány, és egyre többször lyukadtunk ki az abortusznál. Úgy tűnik, mégsem olyan egyszerű az élet.

Vagy lehet, hogy csak a drámai érzékünk nem hagyta, hogy egyszerű legyen? A workshop egyik nagy tanulsága ugyanis az, hogy az idill nem túl érdekes a színpadon (csak a nagymestereknek sikerül azzá varázsolni). Az első napokban rengeteg olyan jelenet született, ahol viszonylag jó családi háttérből érkező, korukhoz képest felvilágosult, laza, de értelmes kamaszok találkoztak egymással, és ha volt is veszekedés, az általában béküléssel és ölelkezéssel végződött.
Ekkor kellett tisztáznunk a színházcsinálás első számú szabályát: konfliktus és fordulat nélkül érdektelen marad a jelenet. El kellett jutnunk valahogy a kis vitáktól a nagy veszekedésekig, a visszavonhatatlan kijelentésekig, a részletesen elképzelt élethelyzetekig, csak ezekkel együtt lett összetett egy karakter.

Végül olyan jól sikerült eme szabály alkalmazása, hogy szinte már szociodráma-csoporttá alakultunk, vagyis a sok konfliktust, a nehéz helyzeteket és a szomorú döntéseket fel kellett oldani valamivel. Ekkor dobta be Eszter műhelyvezetőként a zenés jelenetek ötletét, ami nagyon jót tett, mert egy kicsit elvontan kellett gondolkodnunk arról a témáról, amiről ekkorra már másfél hete beszéltünk a lehető legkonkrétabban. Kicsit elszakadhattunk a valóságtól, jöhetett a humor, a tánc és a mindenféle ötletelés. Így került az előadás két kiabálós-lelkizős jelenete közé egy „sperma futam” vagy egy fogamzásgátló tabletta reklámja. És így hangozhattak el a próbán a következőkhöz hasonló, képtelennek tűnő mondatok: „Kicsit sokan jöttetek ki most a vágycseppekre. Kik a vágycseppek? Tegyék fel a kezüket!
•
Hosszú volt a két hét. Sokat gondolkodtunk, sok mindent kipróbáltunk, és rengeteg időt töltöttünk együtt. A kész jeleneteket nézve már tudom, hogy a workshop minden perce megérte. Mégis, talán még csak most kezdődik az igazi meló; vége az improvizációknak, a játéknak. Balról hallom az instrukciókat: „Kicsit álljatok jobbra, és mi lenne, ha figyelnétek a váltást zenében? Próbáljuk meg újra!” A következő lépés az előadás!

K.V. Társulat: 12 hét – ifjúsági bemutató

2013. március 25., 18 óra, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Fotók: Urbanovits Krisztina és Kuna Kata

A képekért köszönet a K.V. Társulatnak