28. csütörtök
Nekem Médeia egyszer s mindenkorra Lázár Kati. 1988 nyarán Pécsen játszotta. Sok évvel később beszéltünk róla, a rádióban vagy interjú kapcsán, és mondta, olyan volt az élethelyzet, hogy dőlt belőle akkor ez a szerep. Magam is benne voltam a problémakörben, emlékszem, másnap írtam az előadásról a Vasárnapi Hírekben, a cikk egy mondatát kedves férjemnek üzentem, akiről akkor még nem tudtam, hogy a kedves férjem lesz. (Nemrég láttam azt a cikket, elolvastam, hát voltaképp fanyalogtam. Van ilyen, nem tudni rögtön, hogy melyik előadásból mi marad meg.)
Amikor láttam, hogy a KV Társulat bemutatja a darabot és Radnay Csilla is játszik benne, azt hittem, ő lesz Médeia. De nem. Ő kar, és Iászon, és szintén problémás asszony, és a további három szereplő is pont az, aki kell, ott és úgy, ahogy kell, különös tekintettel Urbanovits Krisztina ellentmondást nem tűrő modorára, fölényes és civilszerű tónusára. Amikor szereplőink – a még nem említett Spiegl Annával együtt – lazítani kezdtek, és a „Hanggal is lehet!” jelszóra a zilált, mindenestül barna Száger Zsuzsa elbődült, akkor Médeia beköszönt az előadásba.
Nem akarom elspoilerezni Czukor Balázs rendezői találmányát. A Médieáról az elmúlt kétezerhányszáz évben biztosan mindig azt gondolták, hogy Médeia ma is van, van az élethelyzete, van a fájdalma, a felháborodása, a kétségbeesése. Ez a nagyívűen szellemes és apró részleteiben pontosan felépített produkció idehozza őt, Médeiát, úgy, hogy közben kicsit el is téríti, hadd menjünk utána és találjunk rá.
Én nagyon bírtam ezt a dolgot. Egyedül az előadás végét vitatnám: Urbanovits Krisztina „karvezető” rémületét, döbbenetét és iszonyát. Szerintem lelkesnek és elégedettnek kellene lennie. Médeiánk kiadta magából, amit kellett, szépen hazamegy, nyugodtak lehetünk, nem lesz baj. Hát hiszen pont erre való a színház! Erre használják maguk a színészek is, ha megadatik nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése