FÜRDŐSZOBA, HOL SENKI SE FÜRDIK
A fürdő a kultúrtörténetben nem csak a megtisztulás, hanem a társas lét, a kulturális eszmecsere színhelye is volt. A mindenki számára elérhető, privát fürdőszoba már „hátrább” van, az ürítkezés titokzatos vidékeinek közvetlen szomszédságában: magányos örömök és bánatok színtere immár, miket bőrökkel, hasakkal, fogakkal, hájakkal, szőrszálakkal osztunk meg. Vendégeket fogadni fürdőszobánkban? Újra szakralizálni egy szakrálisból privát szféránkban profánná lett teret? Ráadásul esetünkben egy olyan teret, amiből hiányzik a pillérfunkció: a víz. Egy fürdőszoba, ahol senki se fürdik, nem lehet lehúzni a vécét, és nem moshatunk kezet. Ahogy Kurt Vonnegut fogalmaz az állapotról gyönyörűen: gyertyatartóm ezernyi van, gyertyám egy sincs. Az elsődleges funkció távozott a korpuszból. A szellem is?
Ha nem is tudjuk, de érezzük: a fürdőszoba a világ sötétebb, titokzatosabb, asszonyi oldalán van. Ha a puszta számszerűsítésre szorítkozunk is: férfiholmik egy fürdőszobában soha nem tudnak annyian lenni, mint nőiek. Valami, a cuccok halmozásánál hatalmasabb erő megakadályozza őket ebben. A női cucc mindig többen van. És melyik férfi nem fanyalodott – fanyalodott? Ó, nem! – titkos vágyaitól űzve kapott lopva egy-egy arckrém, csipesz, vagy pemetefű-sampon után?
Ebben a mi Fürdőszobánkban is a nők vannak többen. Számszerűleg is, meg metafizikailag is. Csak az anyaságnak háromfajta stációja is jelen van: várandós nő, gyermekeit nevelő anya, halott gyermekét gyászoló anya. Persze annyira a várandós nő se vár, és a gyászoló anya se gyászol, mint az később kiderül. Látszólag a darab ezekről a kiderülésekről szól, amik az úgynevezett fordulat szerepét volnának hivatottak betölteni. A drámaírás íratlan, vagy írott szabályai szerint fordul is persze a szereplőkről alkotott képünk, de nem olyan felhördülősen, csak ahogy félrészegen meg szoktunk lepődni egy házibuliban azon, ha valaki kijön meztelenül a hűtőszekrényből egy krinolinnal. Minden szereplőnek van egy látszólagos motivációja, ami látszólag meghatározza az ő haladási irányát. Ugyanilyen látszólagosak a fordulatok is. Az önmagát sikeresen az örökkévalóságnak konzerváló, lakásait folyamatosan váltogató háziasszony (mozgásban állandóság, állandóságban mozgás: akár a tornádó „szeme”, egy pár négyzetméternyi tér a forgószél közepén, ahol a levegő mozdulatlan) és dekadens, diszkréten klimaxoló, fotográfus férje kölcsönös hazugságai, elhallgatásai a másikért: egyszerre büntetés és áldozathozatal. Azzal büntetlek, amivé veled lettem, és azzal áldozok neked, amivé veled lettem. Amivé együtt lettünk. Valójában, ahogy a másikról alkotott fiktív igazságokkal manipulálnak, kijátsszák a hosszú távú együttélés elviselhetőségének egyetlen kártyáját: többé-kevésbé az vagy nekem, amit gondolok rólad. Ha baj van, üsse kő, majd gondolok valami mást. De valamit mindig gondolok rólad, nem megfigyellek, pláne nem meg is látlak, csak gondolok valamit, épp annyit, amennyi átsegít minket az afféle kríziseken, amilyenbe a vendég házaspár kapcsolata épp beleroppanni készül: a kolerikus, vezér-típusú férj, és férjének mindenben alámenő, „untermann-háziasszony” feleség zseniális, afféle háztartási-bénázós bunyóba torkolló vitája. Ízlés dolga az ilyesmi máskülönben: én általában elolvadok, amikor a színpadon bénán verekednek, vagy bénán szeretkeznek, vagy bénán akármi, szeretem a bénázást, na. Van egyébként béna szeretkezés is, no, nem szeretkezés, csak egy kis entyempentyem a titkos leszbikus pár közt (egyikük történetesen a leendő anyuka, szintén egy erőteljesen rossz házasság élvezője, másikuk egy fiatal amazon, ki házigazda-fotósunk megszerzését tűzte ki célul aznap estére, de látva felesége megengedő életfilozófiáját, meghátrál). Az entyempentyemnek részét képezi máskülönben egy erőteljes előjáték-előtti pezsgőlocsolós egymás-, és önhergelés, természetesen ez is igen esetlenül, nélkülözve minden olyan koreográfiai effektet, amit az egyszeri ember a szép női testek pezsgőtől áztatott ruhában című látványhoz kapcsol. Van ezekben a gegekben valami sírnivalón szép. Mintha azt üzennék – no nem a csillagos égre írva tűzhányó torkába mártott pennával, amúgy ars poetica szinten, csak titkon fülbesúgva – az alkotók: hát ja, napjaink modern világában szeretik a leszbi show-t, meg a lepezsgőzött női testeket, meg a bunyót, hát tessék, itt van, egyétek. És megcsinálják iróniával, kedvességgel, játékossággal, esendőséggel. Úgy, mintha nem nézné őket senki. Úgy, mintha valóságot csinálnának.
És itt van a kulcsa a fordulatok látszólagosságának is. Meg annak is, hogy a nagy kiderülések miért lényegtelenek (persze, az obskúrus színház-fanok kedvéért: nem lényegtelenek, hiszen nélkülük nem lenne mit nézni – a karakterek állapota, a mi állapotunk szempontjából, morális szempontból lényegtelenek). A kulcsot a játszók játékmodora adja meg (ezért érdemes megnézni a darabot). Játékmodoruk pediglen játékos. Nem viccelek. A dolog korántsem olyan bagatell, mint ahogy hangzik. A folyamatosan kiderülő, vagy más fénybe kerülő élettragédiák (az eddigieket megfejelve van még: egy számolhatatlan sok spanglit megtekerő, amolyan igazi party-arc figura, aki AIDS-es, és nemsokára meghal, meg egy tündéri vulgár-ezós horoszkópfejtő csaj, akinek rendőrök keresik drogdíler kedvesét) annyira természetesen, mindenféle „színház” nélkül vannak megtörténve, kimondva, eljátszva, hogy – ambivalens módon – kezdjük azon kapni magunkat, hogy a szó szoros értelmében vett sztori már nem is érdekel minket, csak szívesen vagyunk ott ezekkel az emberekkel, akik minden kis baromságukkal, kisszerűségükben minden nagyszerűt kisszerűvé tevő hülyeségükkel, és esendőségükkel félelmetesen szórakoztató társaság. Annyira kicsiben van kijátszva minden nagy probléma, hogy a maga sűrűségében (ez például fontos, a sűrűség: itt speciel épp annyira sűrű, amennyire kell) üdítőn, habzón, pezsgőn valóságos, életes, olyan levegő jön a színpadról, hogy bele kell harapni, komolyan. Ha valaha is bezárnak egy fürdőszobába, hát velük zárjanak be.
És lehetne persze arról értekezni, hogy akkor tehát az itten az üzenet, kéremszépen, hogy az élet szép, és nem kell beszarni, mert emberek vagyunk, és önnön kicsinységünkben is fénylünk, amennyiben életünk áldozat. No, ezt most hagyjuk. Az üzenet, ha van, az megint csak a fentebb már említett mozdulatlanság és mozdíthatatlanság környékén keresendő. A gyermekét gyászoló (vagy nem) háziasszony férje, a kikapós (vagy nem) fotóművész (vagy nem) az összes kezébe kerülő tárgyat belehajigálja a forgótárcsás mosógépbe, majd elindítja azt. Ezek a tárgyak főleg feleségének saját konzerválását, mumifikálását szolgáló kellékei: sűrűn váltogatott parókái, pipereszerei, ésatöbbi. Életünkben mumifikálni, azaz élőhalott örökkévalóság állapotába konzerválni magunk, mint egy kiállítási tárgyat, mint egy pusztán néznivalóként funkcionáló félig-, vagy valaha-létezőt, vagy inkább létezettet. Ezek a tárgyak, ezek a halotti balzsamozást, az állandóságot szolgáló kellékek mind a mosógépbe kerülnek. A mosógép forogni kezd. Mintha csak egy lendülettel vissza akarná mozdítani beállt és egy ponton leakadt valónkat az élet körforgásába. És amiről már az elején beszéltünk: így válhat ismét szakrálissá a profán.
A mosógép tárcsája, akár a sors kereke forog a Fürdőszobában, ahol senki se fürdik – de azért valahogy mégis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése