2018. február 20., kedd

Bóta Gábor Kritikája a Földi paradicsomról - Fühü

http://fuhu.hu/foldi-pokol/



Földi pokol


0
   

A Földi paradicsom címből persze sejteni lehet, hogy éppen az ellenkezőjéről lesz szó, földi pokolról. Méghozzá Caryl Churchill angol írónő esetében leginkább szexuális pokolról, ami hatalmi játszmákkal is ötvöződik. Nemre, korra való tekintet nélkül szinte mindenki mindenkivel próbálkozik, és ettől közel sem boldog, a tíz éves KV Társulat előadásában, a Trafóban.



Fotó: Kovács Juju

A sikeres írónő jól megkeverte a szálakat, azt is előírta, hogy például melyik nőt adja férfi, vagy éppen fordítva. Szinte nehéz követni, hogy ki kivel és miért, mit akar, de a lényeg az, hogy az ég egy adta világon senkinek nem jó, ami van, legfeljebb nagyon időlegesen. Ráadásul az első rész a XIX. században játszódik, egy afrikai brit gyarmaton, ahol feltehetően még büntetés is jár azért, ha valaki eltér a megszokottól, a hagyományos nemi szerepektől. Színleg mindenki azt is csinálja, amit kell, amúgy pedig

abszolút keresztül-kasul, kiszámíthatatlanul történik minden.

A leszbikus nevelőnő például a ház úrnőjéért rajong, aki viszont a macsónak kinénéző házibarát Harryra hajt, ő pedig a család fiú gyerekét, akit nő játszik, igyekszik nagy elánnal megkörnyékezni. És még sorolhatnám…


Fotó: Kovács Juju

Káosz a köbön. Na ebből aztán lesz nemulass, persze nem olyan, mint mondjuk egy szaladgálós bohózatban. Bár azért ebből is van kicsi ebben az 1976-ban írt, a világban többfelé sikert aratott darabban, aminek műfaja tán                                                leginkább tragikomédia.
Sokat lehet rajta nevetni. Ha valaki nem harcedzett színházba járó, csak a bársonyfüggönyös teátrumokat látogatja, akkor akár szörnyülködni is, hogy mit művelnek ezek a hétpróbás színészek. Káromkodnak például vaskosan, csókolóznak, és nem csupán az ellenkező neműek, földön fetrengve orgiát imitálnak. Na jó, ezt már csak a második részben, a XX. században, amikor már a hetvenes évek, vagy éppen napjaink Angliájában járunk.
Különös logikai csavarral azonban mindenki csak huszonöt esztendővel idősebb, viszont

garantáltan nem az a színész játssza, aki az első részben,



ami nem jelent felvonást is, mert szünet nélküli a produkció. Egy szemetes zsákból a padlóra kiborított ruhákból választja ki valamennyi szereplő a magáét, hogy az orrunk előtt öltözzön át a modern korra. Amúgy naná, hogy van anyaszült meztelenség is. De ez most nem feltétlenül provokáció, bár persze van benne az is, de közben kifejezi azt a mérhetetlen káoszt, bizonytalanság-halmazt, félelmet, identitászavart, ami bennünk dúl. Azt, hogy magunk sem tudjuk mit is akarunk, tartunk annak meglépésétől, amit igazán szeretnénk.


Fotó: Kovács Juju

Aztán pedig bűntudatunk van, vagy a modern korban, amikor pedig elvileg mindent szabad, tán már nincs is. Kontroll sincs, nihil van, nagy büdös semmi, és az ezzel járó létbizonytalanság, meg persze a soha kellően ki nem élhető, mindent eluraló, visszafojtani próbált, de mégiscsak fékezhetetlen vágyak.
Az első részben még Clive, a Scmied Zoltán által megformált gyarmati tisztviselő, a család feje, a nyilvánvaló középpont, aki hű, de nagyon férfiasságával, látszólagos határozottságával, rendszeresen felemelt érces hangjával, villámló tekintetével mindenkit igyekszik leuralni. De hát azért ez már ekkor is csak szórványosan sikerül.
A második részben pedig már

az illúziója sincs meg annak, hogy bármi is egyben lenne,

minden és mindenki szanaszét hullik. Clive feleségét, Bettyt, fodros-bodros blúzba öltözötten, Szabó Zoltán alakítja, kényeskedve, selypegve, színleg erkölcscsőszként, gyakorlatilag írott és íratlan szabályokat egyaránt áthágva. Jászberényi Gábor, Joshua, a fekete szolga, félmeztelenül, hófehér felsőtesttel, megalázottan, szexuális szolgáltatásokra is evidensen kötelezetten. A háziak állandóan felhúzott orrú, örökösen durcás kisfia, Edward, Messaoudi Emina. A csak saját lelki zűrzavaraira figyelni képes nevelőnője, Urbanovits Krisztina. Terhes Sándor a külsőleg férfias, meleg felfedező, aki leginkább a kis srác Edwardot igyekszik felfedezni. Száger Zsuzsanna nyársat nyelv özvegyként, némiképp kívülről, megrettenve figyeli ezt a díszes társaságot. Vagyis minket?


Fotó: Kovács Juju

Hiszen a szerző elég nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy rólunk beszél, tükröt mutat nekünk, tessék, tessék, jöjjetek, nézzétek, ugye nem is annyira kellemes ezt bámulni. És nyilván temérdek dologban igaza van. De azért én bevallom, hogy megrökönyödés helyett, a vége felé kicsit unni kezdtem ezt az egészet. Balga módon azt hittem, hogy valamerre mégiscsak tart a darab, nem csupán azt taglalja, hogy szétestünk, szétestünk, még ennél is jobban szétestünk, meg így is maradunk. Ez már kicsit monoton.
Miközben rendezőként Ördög Tamás, feladatának megfelelően, rendet tart a színpadi káoszban, a színészek pedig odaadással, ihletetten, tehetséggel, hogy azt ne mondjam, szakmájukba vetett maximális hittel ábrázolják, hogy már semmiben nem lehet hinni.

2018. február 13., kedd

ELLE MAGAZIN-Március

Patakfalvi Dóra beszélgetett velünk:

SZÍNHÁZ - Kritika a Földi Paradicsomról



Csepkkő Gyermekotthon - pilotprogram






Kiállok érted - PILOT

2018 január 8-án lejátszottuk az előadást, a hozzá tartozó feldolgozó foglalkozással. Majd 2018 január 31-én 2 alkalmas hosszú foglakozást tartottunk a gyerekeknek. Ezzel párhuzamosan a NUA képviseletében Doncsecs Ildi tartott workshopot a nevelők kis csoportjának.

     Megbeszélés nagy csoportban: Az előadás felelevenítése:
Van a mese és a kerettörténet a vonaton. Mi történt a mesében? Mi zajlott a vonaton? Kik a szereplők? 

     Kis csoportban: Egy állóképben jelenítsünk meg egy jelenetet az előadásból: ami megmaradt benned legjobban, amire emlékszel azóta is. Mutassuk meg egymásnak!
Gondolat-kihangosítás: mire gondol, mit érez az adott szereplő?(beszélgetés a szereplőkről)  

     Alakulhatott-e volna másképp Kitty élete? Hogyan? Ki, mi segíthetett volna neki? Nehéz helyzetben volt: hitt Mariónak végig! ( Miért hitt Mariónak? Hogyan ismerjük fel a hazugságot? Miért hazudunk? Mi gátolja meg, hogy felismerjük, ha valaki hazudik nekünk?) 
    Van egy varázspálcánk, és tekerjük vissza az időt ennek a segítségével! Tekerjük vissza az időt, segítsünk Kittynek!
         Marlenka útja játék (15perc összesen) kiscsoportokban
Hogyan és mit mondjunk, hogy Marlenka-Kitty ne menjel el Vastag Jimmyhez? Érvek gyűjtése négy kis csoportban. Minden csoport gyűjt 4 érvet, van rá 5 perced.

Marlenka- Kitty elindul a terem másik végébe, Jimmyhez, lassan. Az érveket egyenként hallja. Amint meghall egyet, megáll, figyel. Ha hat rá az érv, visszalép egyet. Ha nagyon hat, kettőt. Ha nem hat az érv, nem lép vissza. Utána újraindul. A gyerekek figyelik mi hat és mi nem. Minden érvnek el kell hangoznia.  Egy csoport egyszerre egy érvet mondjon, aztán jön a következő csoport. Beszéljétek meg a kis csoportokban ki fogja az érveket mondani, lehetőleg mindig más. 

Beszéljük meg, mely érvek hatottak leginkább és miért.

1  
-        Levezető játék 5 fős kiscsoportokban:

Beszélgessünk 1-2 percet arról, mi kell ahhoz, hogy egy gyerek boldogan nőjön fel. (szeretet, biztonság, család, étel, lakás, jó nevelők, barátok stb). Válasszunk egy elképzelt helyzetet, amiben egy gyermek az egyik ilyen szükséges dolgot megkapja, és ezt ábrázoljuk egy szoborban. (anya ételt ad neki, a nevelő megsimogatja, egy barát gratulál, megünneplik a szülinapját, bármi egyszerű dolog. ) Utána minden csoport bemutatja a szobrokat.

KÁLLAI KATALIN KRITIKÁJA! Art7- Mindenki mindenkivel 2017.12.06


Mindenki mindenkivel

 |  

Caryl Churchill: Földi paradicsom / KV Társulat – Trafó

Abban a korban járunk, mikor a ‚make love not war‘ nemzedékének szexuális forradalmát, ha mégoly szabadosan is, de jobbára férfi-nő aktusként vizualizáltuk, mikor még nem terjedt el úton-útfélen a gender studies, mikor a tanult nemi szerepek áthághatatlan falként tornyosuló határain nem volt oly egyszerű áthatolni.

Fotók: Kovács Judit
Gyakorlatilag mindenki mindenkivel dug. Tekintet nélkül a másik nemi hovatartozására. Teszem hozzá, a szereposztás sincs rá tekintettel. Az aktus, hogy fiú nőt, nő (kis)fiút, meglett férfi lánygyermeket játszik, ezúttal nem rosszízű divathóbort, nem magamutogató rendezői allűr. Nem is az alternatív színházművészet diszkrét bája, amellyel nem győzi saját, társadalmi előítéletektől mentes függetlenségét hangsúlyozni. Nem hab a tortán. Maga a torta. A nemek kavarodását a szövegtest indokolja, mely a szexualitást, s vele szoros összefüggésben a nemi identitás problematikáját, mint az emberi mentalitás legmeghatározóbb alapkérdését tárgyalja.
Megint egy mai, modern cucc.
Foglalhatnánk össze pazarul. De nem így van. 1979-et írunk. Huszonnyolc évvel vagyunk azután, hogy a világháborút követő újragondolt univerzumban megjelenik Simone de Beauvoir női és férfiszerepekről elmélkedő kultúrtörténeti alapvetése, A második nem (és tíz évvel azután, hogy a letagadhatatlan jelentőségű, bár mai szemmel kissé átromantizált írás zanzáját a szocializmus dúlta Magyarországon is kiadják). Abban a korban, mikor a ‚make love not war‘ nemzedékének szexuális forradalmát, ha mégoly szabadosan is, de jobbára még férfi-nő aktusként vizualizáltuk, mikor nem terjedt el úton-útfélen a gender studies, mikor a nemi identitás eleve elrendeltetett, s a tanult nemi szerepek áthághatatlan falként tornyosuló határain nem volt oly egyszerű áthatolni. Ekkor írja meg Caryl Churchill, brit születésű drámaíró (írónőt akartam írni, de aztán észbe kaptam) a Cloud 9 – magyar fordításban Földi paradicsom – című, nemzetközi sikert arató darabját. CC az a szuperérzékeny írófajta, aki biztos kézzel tapint rá olyan társadalmi folyamatokra, amelyek a valamikori jövőben fognak majd eszkalálódni. (A The Daily Telegraph „a legkevésbé kiszámítható kortárs szerzőnek” titulálta, s ez legalább annyira vonatkozhat műveinek mellbevágó fordulatokkal tarkított, provokatív stílusára, mint végtelenül nyitott szellemű, a jobbító szándékot immanensen magába foglaló gondolkodására.)
Megint egy feminista nyöszörgés.
Gyömöszölhetnénk egy másik kategóriába. De újra csak nem. Caryl Churchill előítéletmentes, mondhatni genderfüggetlen gondolkodása köznapian fogalmazva azt jelenti, hogy a női sorsok mellett lelkiismeretesen elénk tárja a férfinem nyomorát is. Azt a – képletesen és valódi értelemben is – zsugorodó Y kromoszómát, amely elbizonytalanítja, adott esetben végső kétségbeesésbe dönti a társadalom hímnemű (vagy ahhoz hasonló) tagjait. Közelítve őket a női nemhez, amely szintén elveszíteni látszik nemiségének jó és rossz értelemben vett korlátait.
Tízéves a KV Társulat.
Ennek örömére vitték színpadra a múlt század brit kultuszdarabját. Rendkívül humorosan. Rejtett vágyaink tükrében mutatva színét és visszáját két (a mostanival együtt legalább három) történelmi kor ellentmondásos valóságának. Ezt a szexuális vonzalmak mentén szerveződő, bizarr családtörténetet, amely vakító fénnyel világítja át egy előkelő brit család, valamint szűkebb környezete megalázóbbnál megalázóbb helyzeteket teremtő hatalmi hierarchiáját.
E hatalmi hierarchia mulatságosan kisstílű, ugyanakkor heroikusan drámai sorsú, saját vágyaiktól és törekvéseiktől szenvedő egyedeit.
A szexuális tárgyként kezelt gyarmati szolgától (Jászberényi Gábor), a leszbikus nevelőnőn át (Urbanovits Krisztina) a nyervákoló feleségig (Szabó Zoltán) egytől-egyig azt a fajta modus vivendit – s vele azokat a társadalmi beidegződéseket – jelenítik meg, amely az imponálóan férfias családfő (Schmied Zoltán) megkérdőjelezhetetlen hatalmán alapszik. Hogy aztán ez az önnön nemiségét vad szenvedéllyel kiélő, bizonyos aspektusaiban mégis szánandó alfahím hirtelen kipörögjön a sztoriból, átadva helyét egy szabadosabb korszak szabadosabb szexuális identitású, önmagukat nyíltabban fölvállaló, ám fikarcnyival sem boldogabb, immár apátlan figuráinak. Miközben a történet első része a viktorinánus kori brit birodalom egyik afrikai gyarmatán („Sötét vagy, mint a kontinens…”), a második rész pedig száz évvel később, a modern kori Londonban játszódik, a családtagok csupán egy generációnyit öregszenek. Olyan ez, mintha az új nemzedék felnőtté érése közben meglódult volna a történelem, s húsz-huszonöt év alatt letudta volna azokat az alapvető változásokat, amelyekhez a valóságban egy egész évszázadot kellett öregedni. Jóllehet bonyolult játékot játszik az idővel a mű, az Ördög Tamás rendezte változat minden mozzanatában érthető, letisztult, átlátható mégis.
Miközben sistereg, zsibong a színpad s minden pillanat sziporkázik.
Jó a hangnem. Nyájas a nézőhöz. Nyájasan vágja a szemébe, hogy időnként illik szembenézni azzal, ami körülötte zajlik. A humora, legyen bármily trágár is, simogat és elandalít. De ne tévedjünk, az andalító pillanatok közben csúnyán kijózanodunk. Mert bármely szeletkét ragadjunk is ki e szókimondó családtörténetből, az mind a mélyben munkáló – perverz(?), normális(?), ilyen-olyan – szexuális hajlamokról és a velük szoros viszonyt ápoló hatalomvágyról szól. Arról, hogy a férfiszínész játszotta feleség belehabarodik fiúgyermeke (Messaoudi Emina e.h.) titkos megrontójába, a látszatra férfias, ám erős homoszexuális hajlamokat mutató Harry Bagleybe (Terhes Sándor), miközben a feleségért rajongó nevelőnő a saját beteges vonzalmán túl nem figyel senkire. Még a szomszédban tanyázó ifjú özvegyasszony (Száger Zsuzsa) a legnormálisabb, mert alighogy képes lesz mélyebben átlátni a helyzetet, sikítva elmenekül.
És akkor ez még csak a híresen prűd viktoriánus kor.
Könnyű elképzelni, hogy a hetvenes évek valósága mi mindent hoz ki ezekből a nemi identitásukat kergető, hétköznapian homályos szexusú figurákból (az önazonosságukat tovább bonyolító szerepcserékről most nem beszélünk), akik zavarodottan, saját hovatartozásukban elbizonytalanodva élik az életüket. Pontosabban nem olyan könnyű… Mert mintha elébe mennének önnön koruknak. Mintha nem azt mutatnák, hanem egy jövendő kort, amely előbb vagy utóbb, de beteljesíti Caryl Churchill látomásos vízióját. Csak kell hozzá kicsit öregednünk.
(A dráma szövegét Upor László, a versbetéteket Háy János fordította.)

KRITIKA Kútszélistílus - Kovács Natália: Túl a szövegen (2017.11.30)


Pótszékfoglaló – Csatádi Gábor: Idilli poklaink KRITIKA (2017.11.28)

Marie Claire – Kránitz Dorottya: Mindig előre menekültünk 2017.12.12


“Mindig előre menekültünk” – interjú a 10 éves K.V. Társulat alapítóival

Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina színésznők 10 éve döntöttek úgy, hogy megalapítják a K.V. Társulatot, ahol kifejezetten női szemszögből boncolgatnak nőket érintő kérdéseket. Hisznek benne, hogy a színház már nem csak a férfiaké, és hogy a szexizmus ellen színházi darabokkal is lehet harcolni. Fontosnak tartják a tabuk nélküli beszédet, de az acsarkodó Facebook-kommentekkel nem értenek egyet. Interjú.
Miért döntöttetek úgy, hogy saját társulatot alapítotok?
Száger Zsuzsanna:  A  Kaposvári Csiky Gergely Színházban voltunk színésznők. Az évek alatt egyre nagyobb igényünk lett, hogy ne csak a ránk kiosztott szerepeket játszhassuk el, hanem szabadon  hozhassunk létre olyan előadásokat, amiket mi  aktuálisnak és fontosnak érzünk, és  hogy olyan alkotókkal gondolkodhassunk, dolgozhassunk együtt, akiket mi választunk. Az első bemutatónk a Fürdőszoba című előadás volt 2007-ben. Mi írtuk, rendeztük, mi terveztük a díszletet. Eufórikus volt, hogy mi hoztuk létre a semmiből, és ez volt az első állításunk, hogy létezünk. A bemutató sikere után egyértelmű volt, hogy a független társulati létet választjuk.
A K.V. alapvetően női problémákat és kérdéseket vizsgál női szemszögből. Ezt azért láttátok szükségesnek, mert hagyományosan inkább maszkulin a színház világa?
Urbanovits Krisztina: Igen, nőként nem is tudunk másként nézni a dolgokra, csak mint nők. De ez nem valami ellenében van, ez egy adottság. Mi hiszünk abban, hogy van különbség aközött ahogy egy férfi és egy nő látja ugyanazt a problémát, de ez nem baj, épp ez benne a jó. Mi a női oldalt tudjuk megmutatni. A színházi világ egyébként hatalmas változásokon megy át, egyre több a női alkotó, úgyhogy szerintem egyre kevésbé igaz az, hogy ez a „férfiak világa” lenne.
Egyébként a nézőtér összetételén is látszik, hogy főként nőkhöz szóltok?
Sz. Zs.:  Nők és férfiak vegyesen nézik az előadásainkat. Különböző korosztályok. A férfiak számára is érdekesek a témaválasztásaink, és a női szemszög ahonnan feldolgozzuk ezeket. Hogyan látjuk mi nők a minket körülvevő világot, és benne  önmagunkat? Hogyan látjuk őket, férfiakat, és a velük való kapcsolatainkat? A társadalmat, a szexualitást. Ez mindenkinek izgalmas.
Az előadások mellett sok energiát fordítotok a színházi nevelésre is, gyakran jártok iskolákba, ifjúsági rendezvényekre. Ti hogy látjátok, mennyire fogékonyak erre a fiatalok?
Sz. Zs.:  Nagyon. Eddig két díjnyertes előadást hoztunk létre, mind a kettő fiatalokat érintő problémákat járt körül: az egyiknek a kamaszkori szexualitás és teherbeesés, a másiknak a különböző függőségek volt a témája. Mindig törekszünk arra, hogy a kamaszokat érintő témákat humorral és közvetlen hangvétellel dolgozzuk fel. Nem állítunk, inkább kérdéseket teszünk fel. Akkor megnyílnak, párbeszéd alakul ki, és érdemben lehet együtt gondolkozni.
Mit tartotok a legfontosabbnak a színházi nevelés területén?  
Sz. Zs.:  Hogy a színházi nevelés keretén belül  nyíltan merjünk beszélni a fiatalokkal tabutémákról. A legutóbbi, Kiállok érted című  ifjúsági előadásunk például a fiatalkori prostitúcióval foglalkozik.  Veszélyeztetett gyerekekhez juttatjuk el az előadást, de a prevenció mellett nagyon fontos, a társadalmi érzékenyítés is, már kamaszkorban. Ez az alapja annak, hogyan tekintünk egymásra, kiállunk-e egymásért.
Idén novemberben Caryl Churchill Földi paradicsom című darabját állítjátok színpadra – ezt egyébként korábban már feldolgoztátok felolvasó színházi formában. Miért vettétek újra elő a darabot?
Sz. Zs.:   2009-ben olvastuk fel ezt a kortárs remekművet, és azóta többször is nekifutottunk, hogy színre vigyük, de valami mindig közbejött.  Most összeállt a szerencsés csillagzat, és egy remek csapat. Nagyon aktuális témát boncolgat az angol szerzőnő ebben a metsző humorú tragikomédiában: a gender kérdést , és a nemi szerepeket vizsgálja a családon belül,  két különböző társadalmi közegbe és korszakba helyezve a történetet. Az első felvonás egy brit gyarmaton játszódik a XIX. században, a második az 1970-es években, Angliában. Nagyon büszkék vagyunk a magyarországi ősbemutatóra, ami november 26-án volt a Trafóban.
A szexuális zaklatás témája egyébként különösen aktuális most, hiszen az egész világon végigsöpört a kibukott zaklatási ügyek hulláma. Nem láttam, hogy a közösségi médiában reagáltatok volna valamit, pedig nagyon “profilba vág” a téma. Ez tudatos tartózkodás volt?
U.K.: Ez az egész ügy mélyen megrázott és felkavart minket. Nem lehet kérdés, hogy mi a mindenkori áldozatok oldalán állunk és nem tudjuk megérteni és mentegetni a zaklatót. És nem  tartózkodtunk: tagjai vagyunk a függetleneket tömörítő FESZ-nek, amelynek a nyilatkozata olvasható mindenhol, az a mi nyilatkozatunk is. A Facebook differenciálatlan, acsarkodó  és vádaskodó kommentelőivel viszont nem tudunk azonosulni, nem tartjuk megfelelő terepnek arra, hogy ott nyilvánuljunk meg erről.  A mi egész létezésünk, az előadásaink – a prostitúció és emberkereskedelem témáját feldolgozó Kiállok érted, vagy a Földi Paradicsom – minden nyilatkozatnál érzékletesebben mondják el a véleményünket.
Szerintetek hogyan lehet küzdeni a színházi világ szexizmusa – és általában véve a szexizmus – ellen?
U.K.:  A korábban már említett darab, Churchill Földi paradicsoma gyönyörűen megmutatja a nemi alapon történő diszkrimináció teljes csődjét. A szexizmus értelmetlen és sehova se vezet. Hogy általában hogy lehet ellene küzdeni, azt nem tudom, mi most konkrétan  ezzel a darabbal küzdünk ellene.
Most ünneplitek a társulat 10. évfordulóját. Az elmúlt tíz évben volt olyan, mikor úgy tűnt, ez nem lehet folytatni?
U.K.:   Igen, nagyon sokszor, de mindig előre menekültünk. Ezért vagyunk még mindig. Kivételes és nagy dolognak tartom, hogy akkor amikor független csapatok egymás után szűntek meg és adták fel, mi életben maradtunk és tovább csináltuk.
Mi jelentette a legnagyobb motivációt a nehézségek idején?
Sz. Zs.:  Az a sok, számunkra fontos, szakmailag, és nézők részéről visszaigazolt előadás, amit eddig létrehoztunk. Folyamatosan hatalmas erőt ad a független társulati lét alkotói szabadsága, és a belső igényünk, hogy annyi mindenről kell beszélnünk még!
Együtt vagytok a színpadon, de a szervezési feladatokon is osztoztok. Mindezt tíz éve. Voltak nehezebb periódusok, nagy konfliktusok?
U.K.: Persze, folyamatosan voltak, vannak. Azért tudunk ilyen jól együttműködni, mert nem vagyunk „szőnyeg alá söprősek”.  Nem nyelünk, hanem vállaljuk a konfliktusokat. Vállaljuk azt, hogy lehet, hogy ketten kétfélét gondolunk, de ezt nem tragédiaként éljük meg, hanem kihívásnak.

Terike&Irén workshop - 5 nap a Jurányiban

Elkezdtük. 5 nap együtt; improvizációk, jelenetek, jelenetírás és kész szövegkönyv.
Együtt a stáb (majdnem);
Markó Róbert
Enyedi Éva
Markó Valentyik Anna
Némedi Árpád
Száger Zsuzsa
Urbanovits Kriszta








Pótszékfoglaló Csatádi Gábor beszélgetése a 10 éves KV Társulattal

Home / A függöny mögött / Interjúk / “Fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…” – interjú
“Fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…” – interjú

“Fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…” – interjú

November 26-án, vasárnap ősbemutatóval vár a Trafó Klub: Caryl Churchill Földi paradicsom  -Ördög Tamás rendezésében. A darabot színre vivő KV Társulat két alapító-színészével, Száger Zsuzsával és Urbanovits Krisztával beszélgettünk paradicsom közeli helyekről, társadalmi elvárásokról, a verbalizmus erőszaktevéseiről, egy női társulat magyarországi lehetőségeiről és a női szemszögről…
  • Melyikötök számára milyen hely számítana a vágyott “paradicsominak”?
  • Zsuzsa: Borzasztóan városi ember vagyok, abból is a leginkább sűrűben élni szerető, ezért is lehet az, hogy számomra New York a “paradicsomi” hely.. Főként azért, mert ott egy helyen annyira sokféle ember, sokféle kinézettel, entitással, lélekkel, kultúrával, identitással, szexuális vonzódással van egyszerre együtt – és azt hiszem, hogy ebben a dzsumbuj dzsungelben érzem a legjobban magam.
  • Az intenzitás vagy a sokszínűség az inkább, ami ellazít?
  • Zsuzsa: A sokszínűség, a változatosság, a kreativitás. Az, hogy az emberek kijönnek az utcára, és megmutatják azt, ahogy élnek, és mindenki önmagát adja, azt mutatja, ami, aki. Ez a fajta kommunikáció, kozmopolita létezés engem kulturálisan izgat.
Az első részben, van férfi és férfi közti szerelem is, ami a darabban teljesen kiveri a biztosítékot. Ezt így is rendezte meg Tomi Ám két nő közötti szerelemre úgy tekintenek csak, mint valami entyempentyemre,  legyintenek rá csupán. Kicsit odamaszatolnak, persze: “ejnye, ne már!”, de valahogy az a kisebb bűn, azt senki nem veszi komolyan: “két nő ölelgeti egymást, istenem, na és!” Viszont ha ezt két férfi teszi, akkor az kész, ott megáll a színdarab
  • Kriszta: Én mindezeknek az ellenkezőjét képviselem e téren – azt hiszem, hogy én már egy kicsit nem annyira szeretem az embereket(nevet), ezért számomra a földi paradicsom inkább valami természetközeli hely lenne: teljesen egyedül a kutyámmal – egy kutyafarm, persze az még lehetne ott mellettünk, mert kutyákkal bármikor nagyon szívesen élek együtt. Szeretem én is a nyüzsgést  a munkában, a nyüzsgés nekem a munkához, a munkámhoz kötődik. Nem véletlenül vagyok színész ebből adódóan, mert különben  lehetnék akár kutyatenyésztő is.(nagyot nevet)  A privát szférámban azonban mégis a nyugalmat szeretem, az emberek  egy kissé idegesítenek most már.
  • Zsuzsa: De talán kettőnk között a közös pont a zene: a zenés, dzsesszes helyek, amelyekből persze rettentő sok van New Yorkban is.(kajánul mosolyog)
fotó: Mihalicz Máté
  • Ha már zene és a Kriszta által említett színészlét: a KV Társulat alapítása honnan eredt tíz évvel ezelőtt?
  • Kriszta: A legelső bemutatónk A fürdőszoba, amit a Mu Színházban csináltunk, és aztán innen került át a Tháliába, annak a próbái még Kaposvárott kezdődtek, éjszakánként a stúdióban, és abban zömmel még kaposvári színészkollégák játszottak. Végh Zsolt, Sipos Eszter, Valtz Peti, Kaszás Ági – a kaposvári társulatból, de játszottak mások is benne: Stefanovits Angéla, Felhőfi László – akik vendégként szerepeltek. Rengeteget próbáltunk Kaposváron, aztán a következő évadban fölmondtam, és onnantól kezdve gyakorlatilag már csak a KV Társulat volt.
  • Hogy érzitek: az elmúlt tíz év nagyon sokféle, szerteágazó ténykedései, alkotásai közepette mégis mi az a “közös szál”, amire fel tudnátok fűzni ezeket az alkotásaitokat?
  • Zsuzsa: Az, amit szoktunk is mondani, ami bár nem tudatosan, de mégis kialakult: női szemszögből vegyünk elő tabu témákat, színdarabokat, női humorral megközelítve. Ez lehet ez egyik közös szál, és emellett az, hogy ezek mind kortárs szövegek, melyek közül elég sokat írtunk mi saját magunk is.
  • Annak idején 2009-ben, amikor ennek a mostani előadásotoknak a felolvasószínházi változatát megcsináltátok,  hogy talált rátok ez az anyag?
  • Kriszta: Épp most jutott eszünkbe – mert hosszan törtük a fejünket rajta –, hogy egy nagyon szeretett dramaturg – akitől nagyon szeretünk tanácsot kérni bármilyen más esetben is:  Enyedi Évi adta akkor a kezünkbe ezt a Caryl Churchill-kötetet. Abban az időben ő Upor-tanítványként fordított Churchill-szövegeket, és  ő mondta, hogy ez a szerző baromi jó, és nézzük meg ezt a szövegét. Aztán el is kezdtük olvasni a Hetedik mennyországot – mert ez az eredeti címe-, és egyszerűen lepadlóztunk tőle, mert nem akartuk elhinni, hogy versbe szedve, egy afrikai gyarmaton lehet így beszélni, és a tetejében mindez még egy kortárs színdarab is! – ez így mind együtt teljesen lenyűgözött minket.
  • Ebben a szövegben mi volt az – a “női szerepek” felől nézve – amire lelkesen rá tudtatok csatlakozni?
  • Zsuzsa: Engem, sok egyéb mellett az fogott meg, hogy egy férfi-nő kapcsolaton belül egy nő hogyan lehet képes megvalósítani önmaga függetlenségét úgy, hogy közben ezáltal ne “kasztrálja ki” a férfit? Azaz: úgy tudjon a férfi és a nő együttműködni, hogy az ne menjen egyik rovására sem. Sem a szexualitásban, sem abban, hogy ki a főnök,  hogy kié a “férfiszerep”. Ma már nagyon sok olyan kapcsolat van, ahol a nő jobban keres, több a lehetősége, és az apa van többet a gyerekekkel. De közben a nő azért mégis szeretne szép, nőies maradni, mert megérzi , hogy  most már elkezdett nagyon “férfias” lenni, és ez a kapcsolat intim szférájának is a rovására megy. Érdekel nagyon ezeknek a dolgoknak az egyensúlya, illetve az, hogy ez az egyensúly hol és hogyan tud elcsúszni.
A vágyaink azok ősiek, zsigeriek. A viktoriánus korban ugyanúgy dobogtak a szívek: férfinak nő iránt, férfinak férfi iránt, nőnek nő iránt…- ez semmit nem változott, nem is szabad, hogy változzon, de  mindennek a kezelése… Azzal áltatjuk magunkat, hogy ebben a “kezelni tudásban” fejlődtünk, holott baromira nem, szerintem! Magyarországon meg aztán különösen nem! Magyarország különösképp speciális e téren: egy idejétmúlt gondolkodás kezd berögződni ennek a mostani kurzusnak köszönhetően – hogyan kell gyerekeket szülni, aztán kussolni… Ezért nem is lehet csodálkozni azon, ha mondjuk egy miskolci családi vacsora közben kiderül az egyik családtag leszbikussága, melegsége, azt nem tudják, nem tudjuk kezelni!
  • …különösen akkor érdekes ez, ha tudjuk, hogy az első részében a darabnak egy özvegyet, a másodikban pedig egy leszbikus nőt játszol, és mindkét szerep – tudom: sztereotípiát mondok vissza ezzel – a kapcsolati hálók perifériáján helyezkedik el…
  • Zsuzsa: Ebben teljesen igazad van, de érdekes, mert én ennek az egésznek a másik oldalát látom: az első rész özvegyasszonya boldog, hogy egyedül van, és nála ez az emancipáció kezdete, szerintem. Persze teljesen nem tud független lenni, hisz szexuálisan hol kiszolgáltatott a férfiaknak, hol függésben van tőlük a viktoriánus korban. A második részben a leszbikus pedig akár lehet ennek az előbbi karakternek a továbbtolása:  hogy a nők az emancipációt hova tudják a végletekig el- és kitolni, elvinni, el egész odáig, hogy minden férfi szimplán egy farok, és ezért csak gyűlőlik őket.
  • …és a te nevelőnőd, Kriszta?
  • Kriszta: Én egy szárnyaszegett nevelőnőcske vagyok, aki nagy szerelemmel ég az úrnője iránt. A második részben pedig az első részbeli Bettynek vagyok én az öregkori énje – és ott a másodikban már nő játssza így Bettyt. Az előbbi kérdésedhez kapcsolódva még: ebben a darabban olyan női karakter, akire igazán azt lehetne mondani, hogy “na, ez a csaj, ez működik!”, olyan karakter egy sincs. Az első részben Mrs. Saundersnek – aki az emancipációját lenne hivatott megélni – sem igazán megy ez, a második részben meg gyakorlatilag egy-egy csődhalmazt látsz, bármerre nézel is.
  • Zsuzsa: Az első részben egyáltalán nem comming out-olhat senki, teljesen le van fedve minden vágy
  • …pláne abban a viktoriánus korban….
  • Kriszta: Az első részben, van férfi és férfi közti szerelem is, ami a darabban teljesen kiveri a biztosítékot. Ezt így is rendezte meg Tomi (Ördög Tamás-a szerk.) Ám két nő közötti szerelemre úgy tekintenek csak, mint valami entyempentyemre,  legyintenek rá csupán. Kicsit odamaszatolnak, persze: “ejnye, ne már!”, de valahogy az a kisebb bűn, azt senki nem veszi komolyan: “két nő ölelgeti egymást, istenem, na és!” Viszont ha ezt két férfi teszi, akkor az kész, ott megáll a színdarab(mindketten harsányan nevetnek) – de ezt nem mondjuk el, nem spoilerezünk!(nevet)
fotó: Mihalicz Máté
  • Említetted, hogy ebben a Churchill-darabban egyik karakter sem talál önmagára, egyik sem tudja felszabadultan, öntudatosan vállalni saját magát. Valószínűleg azért, mert amikor a saját korában körbenézhetett a szerző,  maga sem talált maga körül semelyik irányban ilyet, nem?
  • Kriszta: Miért? Ma szerinted, ha körbenézünk, akkor találunk?(nevet) A saját korában – ahogy mondtad – az 1979, a ’80-as évek – de ezt mi elengedtük: úgy tekintjük, mintha a mában játszódna az a második rész. Annyira ordítóan aktuális, hogy “muszáj” elfogadnunk, hogy ez a mában van – nem csinálhatunk úgy, mintha csupán retró múltidézés lenne ez a második rész.
  • Számotokra ebben a darabban mi az, ami a mai Magyarországot idézi – annak ellenére, hogy ez mégiscsak a ’79-es Anglia világa?
  • Zsuzsa: Én még a nagyváros Budapestjén belül is egyszerre találom meg a viktoriánus és a kortársi “modellt”, ha a nemi szerepeket, az identitást és az emancipáció fogalmát nézem.(kacag)
  • …úgy nőttünk bele ebbe a mai világba, hogy közben az egyik lábunkkal még mindig a “viktoriánus korban” vagyunk…
  • Zsuzsa: Szerintem igen!. Nagyon sok olyan mintája van a szüleinknek, a nagyszüleinknek körülöttünk, amelyekből  még csak most kezdünk kitörni. Ugyanakkor ma már sokkal nagyobb a szabadság és a társadalmi elfogadás szexuális téren. Ezek a minták egyszerre, egymás mellett vannak jelen itt ma Magyarországon – ezért is fontos nekünk ez a darab. Talán nem is véletlen, hogy ennek a darabnak mi csináljuk most az itthoni bemutatóját…
A másik probléma, ami itt, ebben a darabban is jelen van: az az állandó hierarchizálás. Mindig mindenki valamilyen függési helyzetbe van a másikhoz képet. Ez a viktoriánus korban viszonylag egyszerű, mert ott van egy családfő, akihez képest helyezkednek, alá- és fölérendelt viszonyban, hierarchikusan a többiek – és ebből már óhatatlanul következik az, amire utaltál most te is az abuzálás kapcsán. Az persze már más kérdés, hogy mennyire nyomasztja a szereplőket ez a rájuk kényszerített szerep és viszony.
  • Kriszta: Negyven éve még nem sikerült idehaza ezt a darabot senkinek bemutatni…
  • Zsuzsa: Nagyon jó, sajátos humorral merül el a gender, a leszbikusság, a melegség témájában ez a szöveg, ahogy egyre jobban előkerül az emberi ösztönök, a szexualitás világa, és egyre kínosabbá lesz, ahogyan ezeket a tabusított dolgainkat mindig próbáljuk belegyömöszölni valamilyen társadalmi formába. Olyan, mintha fejlődésünk közepette e téren  a dzsungelben szaladgálnánk, és mindig rácsapnánk egy hatalmas fedőt azokra a dolgokra, amelyekkel nem tudunk, nem akarunk szembenézni még most sem.
  • Kriszta: A vágyaink azok ősiek, zsigeriek. A viktoriánus korban ugyanúgy dobogtak a szívek: férfinak nő iránt, férfinak férfi iránt, nőnek nő iránt…- ez semmit nem változott, nem is szabad, hogy változzon, de  mindennek a kezelése… Azzal áltatjuk magunkat, hogy ebben a “kezelni tudásban” fejlődtünk, holott baromira nem, szerintem! Magyarországon meg aztán különösen nem! Magyarország különösképp speciális e téren: egy idejétmúlt gondolkodás kezd berögződni ennek a mostani kurzusnak köszönhetően – hogyan kell gyerekeket szülni, aztán kussolni… Ezért nem is lehet csodálkozni azon, ha mondjuk egy miskolci családi vacsora közben kiderül az egyik családtag leszbikussága, melegsége, azt nem tudják, nem tudjuk kezelni!
  • ….vagy ha épp az elöljáróink verik a feleségüket…
  • Kriszta: Igen, mert az asszony verve jó, ugye! Mi most visszaugrottunk az időben, ezért nagyon szépen össze is értünk a ’79-es Churchill-lel egy szempillantás alatt.
  • Zsuzsa: A darab második részében szépen sorakoznak a különböző párkapcsolati és családmodellek: házasság gyerekkel, elvált nő gyerekkel, leszbikusok próbálkoznak gyerekneveléssel – különböző variációkban próbálkoznak, de igazából egyik sem működik, és Churchill rámutat, hogy itt minden gyereket bizonyos értelemben egy zavarodott környezet vesz körül.
fotó: Mihalicz Máté
  • …amíg az ember a maga számára vágyottat nem tudja elfogadni önmagától, addig meg sem tud nyugodni, nem?
  • Zsuzsa: Ezért is van ebben a darabban az, hogy nő férfit, férfi nőt játszik, mert a szereplők szenvednek azoktól a szerepektől, amibe egy közösség, egy társadalom belekényszeríti őket. Póbálnák mutatni azt, amit e szerepekben tőlük elvárnának, de közben pedig nem…- fulladozni egy társadalom ránk kényszerített szerepeitől…
  • …és aki önmagát nem tudja elfogadni, az azokat a helyzeteket sem tudja kezelni, amelyek a nemi szerepek, a szexualitás körüli abúzusokból keletkeznek. Az ilyen jellegű helyzeteket  vagyunk, leszünk képtelenek kezelni ettől, nem?
  • Zsuzsa: Tökéletesen megfogalmaztad szerintem.
  • Kriszta: A másik probléma, ami itt, ebben a darabban is jelen van: az az állandó hierarchizálás. Mindig mindenki valamilyen függési helyzetbe van a másikhoz képet. Ez a viktoriánus korban viszonylag egyszerű, mert ott van egy családfő, akihez képest helyezkednek, alá- és fölérendelt viszonyban, hierarchikusan a többiek – és ebből már óhatatlanul következik az, amire utaltál most te is az abuzálás kapcsán. Az persze már más kérdés, hogy mennyire nyomasztja a szereplőket ez a rájuk kényszerített szerep és viszony. A gender alapgondolata is az, hogy a saját nembeli szerepünk nem feltétlen azonos azzal a szereppel, amit tőlünk a társadalom elvár, vagy azzal, amit ránk kényszerít. Tetszett a te “összefoglalásod”,  mert pontosan visszaadja, , ami a darab második részében végbe is megy: ahol már mindenki vállalhatja a saját maga választotta nemi szerepét ugyan, de ettől mégsem válik boldoggá, mert nem képes valóban vállalni ezt a szerepét.
Társulatként  azért mi nagyon érezzük – és ez is lehet oka annak, hogy mi nem vagyunk, lettünk egy hájpolt csapat – hogy még mindig nem képesek megemészteni azt, hogy két nő vezet egy társulatot. Ráadásul még nem is két nagy nevű rendezőnő – amolyan Novák Eszter formátumú – nagy színházcsináló vezeti, hanem gyakorlatilag két színésznő – ezt képtelenek még mindig megemészteni! Folyamatosan úgy emlegetnek: “jönnek a lányok!”
  • …vállalhatná, de mégsem képes vállalni, már nem a külső hatások miatt, hanem a belső okok miatt…
  • Zsuzsa: Persze ennek oka lehet időnként ez a “nagy szabadság” is -mint a darabban – amelyben már annyira megkérdőjeleződik az én, hogy “ha ez most nem működik, akkor én leszbikus vagyok?”, vagy “kipróbálom azt is, mert hátha az működik!” – és aztán persze az se működik meg amaz se és semmi sem működik végül…
  • …nem is a szabadsággal van talán baj, hanem azzal, hogy nem tanítottak meg, hogyan éljünk ezzel a szabadságunkkal…
  • Zsuzsa: …pontosan…de néha már az ösztöneidet is “elveszíted”, mert az agy elkezd kombinálni, átvéve az ösztön szerepét – ám ettől az iránytűjét is elveszti.
  • S társulatotok tízéves ténykedése nyomán a társadalmunk a “női kérdéseket” valamelyest tudatosabban, nyitottabban képes kezelni?
  • Kriszta: Nem, szerintem egyáltalán nem sikerült jobban kezelnie. Elég csak arra gondolnom – bármennyire ünneprontásként is hangozhat ez most – hogy a KV Társulat picit alul van értékelve. Ebben persze az is szerepet játszhat, hogy a marketing és pr-tevékenységünk – anyagi okokból is eredően – nem annyira direkt, felépített. Mert ha végignézi valaki az elmúlt tíz évünket, az látja, hogy nagyon sok olyan előadást játszottunk, sok olyan témával foglalkoztunk, amelyek mindig szorosan kapcsolódtak a társadalmi közbeszédhez. Mi nem vagyunk aktivisták, nem abban az értelemben kell ténykednünk – színházi emberekként gondoljuk el magunkat, és nagyszerű dolog, hogy a színházon keresztül is lehet ezekről a kérdésekről beszélni – és mi akarunk is ezekről beszélni! Megkockáztatom, hogy szinte mindegyik előadásunkkal ehhez a női kérdéshez, amely egyszersmind egy sor más társadalmi kérdést is érint – hozzászólunk. Vannak olyan előadásaink, amelyek nagyobb mértékben tudnak hozzátenni ezekhez a témákhoz, például a Kiállok érted, amely a fiatalkori prostitúciót dolgozza fel, és nevelőotthonokban játsszuk harmadik évadja- ez kifejezetten egy ifjúsági, színházi nevelési előadás. Ennek az előadásnak valószínűleg azért nincs is akkora híre, mert nem színházban nyomulunk vele, hanem a helyén, ahová az való, az otthonokban.
  •  Zsuzsa: A civil szervezetek körében viszont, amelyek ezzel a problémával foglalkoznak, ez egy nagyon fontos előadás.
  • Kriszta: Egymásnak adják az előadásainkat. Az elmúlt 10 évben előadásainkat megnézve azt hiszem, hogy fontosabbakat, lényegesebbeket tettünk hozzá az érintett témákhoz, mint amekkora a “híre” a társulatunknak, amennyire számon vagyunk tartva.
  • Zsuzsa: Van két díjnyertes ifjúsági előadásunk: a Tizenkét hét, a fiatalkori szexualitásról – ezt sajnos már nem játsszuk – és a Függésben. Mindkét előadás évadokon át ment, a Függésben még most is repertoárunkon van, és ez az alternatív, független társulatokat nézve külön öröm és büszkeség. A Tizenkét hét például csak azért került le a repertoárról, mert abban egy komplett Nemes Nagy Ágnes színészosztály játszott, és miután végeztek, képtelenség volt egyeztetni. A diákok, a fiatalok körében az előadásaink szinte rögtön visszhangra találnak. Szinte folyamatosan játszhatnánk ezeket az visszajelzések szerint úgy hiányoznak néhol, mint egy falat kenyér – ám a szakma valamiért mégsem vesz minket a szárnyai alá.
fotó: Mihalicz Máté
  • Kriszta: Társulatként  azért mi nagyon érezzük – és ez is lehet oka annak, hogy mi nem vagyunk, lettünk egy hájpolt csapat – hogy még mindig nem képesek megemészteni azt, hogy két nő vezet egy társulatot. Ráadásul még nem is két nagy nevű rendezőnő – amolyan Novák Eszter formátumú – nagy színházcsináló vezeti, hanem gyakorlatilag két színésznő – ezt képtelenek még mindig megemészteni! (nevet) Folyamatosan úgy emlegetnek: “jönnek a lányok!”
  • …ezért ebben vaskosan ott van a degradálás is…
  • Zsuzsa: Ezek a kis vicces beszólások, szurkálások folyamatosan elkísérnek.
  • Kriszta: Plusz még borzasztó kiszolgáltatott helyzetbe vagyunk amiatt, hogy nincs egy állandó, adott játszóhelyünk. Mi mindig egy konkrét játszóhely bizalmát vagyunk kénytelenek elnyerni. Ebből adódóan sokszor vagyunk kiszolgáltatott helyzetben: “mi vagyunk a kicsik, és ott vannak a nagyok” – és hát ebben a helyzetben kell tudni jól megfelelni!
  • Zsuzsa: azt se szerettem, amikor azzal viccelődnek: “a prodúszer asszonyok!”
  • Kriszta: …ám valahogy mindig csak iróniával halljuk – azt gondolom, hogy ez így komolyan vehetetlen… Holott ha bemegy  két férfirendező, akkor ott nincs ironikus hang, az egy komoly szituáció, nem? Amolyan: “na, itt vannak a tökös, igazi rendezők!”, és megjelenünk mi: Száger Zsuzsa és  Urbanovits Kriszti, akkor meg: “jönnek a láááánnnyóóók!”- érted? Rögtön egy ironikus helyzetet kell teremteni ahhoz, hogy legalizáljuk: két színésznő tíz éve vezet egy társulatot! Azt gondolom, hogy ezt önmagában így nem lehet elfogadni! Idehaza valami pikírtet oda kell nyomni mindenképp, máskülönben nem tudjuk megemészteni…
Nagyon jó, sajátos humorral merül el a gender, a leszbikusság, a melegség témájában ez a szöveg, ahogy egyre jobban előkerül az emberi ösztönök, a szexualitás világa, és egyre kínosabbá lesz, ahogyan ezeket a tabusított dolgainkat mindig próbáljuk belegyömöszölni valamilyen társadalmi formába. Olyan, mintha fejlődésünk közepette e téren  a dzsungelben szaladgálnánk, és mindig rácsapnánk egy hatalmas fedőt azokra a dolgokra, amelyekkel nem tudunk, nem akarunk szembenézni még most sem.
  • Ez így tényleg ’79 és földi paradicsom…csak ez a történet nem rátok, hanem mindenki másra, ránk nézve szomorú…
  • Kriszta: Én ezt azért nem nevezném abúzusnak, ez most erre nem jó szó….de a kiszolgáltatottságot mégis megéljük. Amennyire elkerültek az ilyen helyzetek a civil életemben, ebben a társulati formánkban  piszok módon megtalálnak mégis…
  • Zsuzsa: Engem legalábbis lelkileg  képesek  kibillenteni, sajnos… Mert a privát életemben hasonló helyzetekben felállok, és megmondom a magamét, ám bizonyos szituációkban tényleg van egy fajta kiszolgáltatottság, ami miatt az ember nem tudja hasonló módon megvédeni magát.
  • Kriszta: Taktikázni kell, ügyeskedni kell…
  • Zsuzsa: Világ életemben azért imádtam mindig a független létet, mert meg lehet mondani a véleményedet. Krisztával is hatalmasakat szoktunk vitázni! – hogy aztán kiforrhassa magát az a dolog.
  • Kriszta:  Egy-egy ilyen munkában viszont, mint ez a mostani is, rengeteg öröm, felszabadultság van. És ezek visszaigazolják azt a sok kevésbé kellemest, és ettől kezdve e miatt a csapat miatt érdemes most már tíz éve tolni ezt a társulat-szekeret is!
  • Zsuzsa: Azok mellett, amiket Kriszta mondott, nekem a boldogságot még a nézők adják. A nők, akiket elérünk, akik elgondolkoznak… Vagy épp azok a férfiak, akik elgondolkoznak ezen a női szemszögön…

Csatádi Gábor